A téli konyha
Január második hetében befagytak a csövek, és hét éjszakán át a konyha kövén aludtunk a tűzhely mellett, mind a négyen egy sorban, mint a cipók. Anyu nevezett így minket. Az első este csípőre tett kézzel megállt a pokrócok fölött, és azt mondta: „Nézzenek oda! Négy cipó egy tepsiben.” Anyu, én, az öcsém meg a kicsi, ránk halmozva a kabátjaink, a lábunk a tűzhely felé.
Azon a télen költöztünk Miskolcra, amikor kilencéves lettem. Olyan hideg volt, hogy a tej megfagyott a lépcsőn, és apám még pirkadat előtt elindult a gyárba. Ősszel érkeztünk a nagyanyám nyírségi tanyájáról, és egyikünk sem tudott semmit az ilyen hidegről. A tejszín megfagyott az üvegekben a lépcsőn, és úgy emelte fel a kis kupakokat, mint egy-egy kalapot. Az öcsém ennél mulatságosabbat még soha életében nem látott, és zokniban szaladt ki megnézni, amíg Anyu be nem hívta.
Apu októberben állt munkába a vasgyárban. Kibéreltük egy ikerház felét, négy helyiséget, hátul a konyhával, a konyhában pedig ott állt a nagy szenes tűzhely, fekete és nehéz, öregebb bármelyikünknél. Ez volt az egyetlen meleg helyiségünk. A többiben reggelente látszott a leheletünk, és megtanultam a dunyha alatt felöltözni.
Aztán befagytak a csövek, és egy csepp víz sem maradt. Anyu becsukta a többi szoba ajtaját, leterítette a pokrócokat a tűzhely mellé, és onnantól ott laktunk. Apu korai műszakban dolgozott, négykor, jóval virradat előtt el kellett indulnia, ezért ülve aludt a székében a hátsó ajtó mellett, hogy kifelé menet ne lépjen ránk. A bakancsát le sem vette. Volt, hogy éjjel felébredtem a sötétben, és először azt a bakancsot láttam meg. Aztán Anyut, ahogy ott térdel a tűzhely előtt, megrázza a rostélyt, és olyan csendesen rak rá szenet, hogy rajtam kívül senki sem ébred fel.
A sütő ajtaját nyitva hagyta. Csak egy ujjnyira, egy fakanállal kitámasztva, hogy a meleg alacsonyan, a padló mentén áradjon ki, ott, ahol feküdtünk. Amikor a ház elcsendesedett, a tanyáról mesélt nekünk, amíg el nem aludtunk, és mindig a kicsi aludt el elsőnek. Minden este ugyanazok a történetek voltak, és sosem untuk meg őket. Otthon volt egy szamár, amelyik addig meg sem húzta a kocsit, amíg nem énekeltek neki, és minden este, akármivel kezdte is, mi a szamarat akartuk.
Az öcsém ilyenkor mindig azt mondta: „Meséld a szamarat!”
Anyu erre azt felelte: „Hiszen ismered a szamarat. Akár te is elmesélhetnéd.”
„Azért csak meséld el!”
Így hát mégis elmesélte, halkan, hogy a kicsi fel ne ébredjen. Amikor odaért, ahol valakinek énekelnie kellett, ő is énekelt, egészen halkan, úgy, ahogy egy szamárnak kell énekelni, ha egyszer valamit a fejébe vett. Ott feküdtem, az arcomon a sütő melegével, fölöttem az ő hangjával, és azt kívántam, bárcsak sose érne véget az a hét.
A születésnapom január tizenkettedikén van, így épp a hét közepén lettem kilencéves, a konyha kövén. Anyu ennek ellenére is sütött nekem tortát. Csakhogy nyitott sütőajtóval nem lehet sütni, ezért becsukta, és az lett az egész hét leghidegebb órája. A hideg egyenesen visszajött a konyhába, mintha egész idő alatt odakint várakozott volna az ajtó előtt. Mind a négyen ott álltunk a tűzhely körül kabátban, a kicsi Anyu csípőjén, és úgy néztük a sütő ajtaját, mintha bármelyik percben történhetne vele valami. Az öcsém később azt mondta, az volt élete leghosszabb órája. Egész héten csak arra az egy órára csukta be a sütő ajtaját, és azt az órát nekem szentelte.
Akkor még nem tudtam, hogy fél. Csak azt tudtam, hogy még soha nem volt ilyen meleg.
Évekkel később mondta el, amikor már felnőtt voltam. Azt mondta, halálosan félt azon a télen. Egy lelket sem ismertünk Miskolcon, Apu még nem dolgozott régóta a gyárban, és attól félt, hogy ha a főbérlő megtudja, mi lett a csövekkel, kitesz minket az utcára. Soha nem mutatta ki. Egyszer sem, se egy szóval, se egy pillantással, még abban az órában sem, amikor csukva volt a sütő ajtaja. Azon a héten végig azt hittem, hogy a történetek nekünk szólnak. Ma már azt gondolom, hogy némelyik neki magának szólt.
Évekkel később, amikor már saját konyhám volt, a leghidegebb éjszakákon én is nyitva hagytam egy ujjnyira a sütő ajtaját, és senkinek sem mondtam el, miért. A férjem ilyenkor bejött, és azt mondta, hogy az egész utcát fűtöm. Neki sem mondtam el soha. Ma is így teszek. Az év leghidegebb éjszakáján előveszek egy fakanalat, kitámasztom vele a sütő ajtaját, csak egy ujjnyira, és egy percre megint egy vagyok a négy cipó közül a tepsiben, melegben a konyha kövén, és várom a szamarat.
